second szomorú

Mondhatni, mert csúnyát álmodtam. Azt, hogy megyek valakivel suliból haza, de nem ebből, hanem a régiből. Furcsa, de még két év után is üldöznek onnan az emlékek és kúrvára hiányzik, mert nekem ebben az iskolában nem jó. Semmi sem jó és mindannyiszor, mikor bele próbálok nyugodni felhúzódik előttem egy fal nem engedi. Na szóval, megyünk haza én meg egy ismeretlen személy, mármint én haza, ő pedig valami nagybátyjához vagy kihez. És odaérünk a Kossuth és a JNA utca kereszteződésén lévő elhagyatott, fehér falú házhoz. Ott volt mindenki…

Rohadt szar, hogy széthullott az a társaság. Nem a sulis társaság – az is, de az akkor is más volt, mert őket alapesetben sulin kívül sosem láttam. Épp úgy, mint most. Jóban lenni valakikkel meg barátnak tudni azokat teljesen más. Arról a társaságról beszélek, aki akaratlenul is összeverődött és olykor nem is tudtuk egymásról, hogy barátok vagyunk. Pedig azok voltunk. Aztán jött a nyolcadik osztály vége, elmentek egy páran, másik részük új társaságba került, harmadik részük megnácult. Akaratlanul is, mert általában suli után még találkozgattunk mi. Szép lassan eltűnt. A fent említett ház nem kapott valami különösebb jelentést, néha ott voltunk a lépcsőn, de körülbelül ennyi. Elvileg már a házat is lebontották.

Ezért vagyok szomorú, mert gyerekkorom (és mostmár nevezhetem gyerekkornak, mert mostmár fiatal vagyok, jövőre meg már felnőtt fiatal – basszus, de gyűlölöm az időt) pici darabokra esett, akár egy kártyavár, én pedig ülök mellette elveszve és keservesen próbálom összetartani a káryavárat és újraépíteni, de nem megy. Azok az idők soha nem jönnek többet vissza.

:(